Sötét van. A fán rejtőzködök és lélegzet visszafolytva figyelem az alant fel-alá járkáló démont. Fogalma sincs arról, hogy mi történhetett. Csak az ura porait látja a földön és egy hiányzó tárgy nyomait. Nem tudja, ki volt, azt se, hogy miért, de azt igen, hogy az ereklyét valaki elvitte.

[…]

Gályarab voltam. Egy a ma Keleti Királyságoknak nevezett kontinens nyugati partjain kalózkodó hajón tartottak fogva. Gyermekként kellett felnőtteket is próbára tevő feladatokat elvégeznem. Még ma is érzem, ahogy az ostor a hátamba mar, felhasítja a bőrömet és gerincemen végig folyik a vérem. Ezt még elviseltem volna, de azt nem hagyhattam, hogy a kapitány mocskos hajlamait rajtam élje ki. Pár hetes rabság után láncra verve vittek a kabinjába. Ennyi idő már elég volt, hogy megtanuljam, hogyan lehet a zárat kinyitni, de nem óhajtottam az őreim tudtára adni e képességemet. Belöktek a kapitányhoz, majd magunkra hagytak. Az emberek ostobaságát jól példázza, hogy a kapitány hátat fordított nekem és a tenger felé igyekezett megosztani velem mindazt az undormányt, amit velem művelni kívánt. Éreztem, ahogy körülvesz a csendes nyugalom, óvatosan kibújtam a láncaimból, a kapitányhoz osontam, kikaptam az övébe dugott tőrét és belevágtam a nyakába. Láttam, ahogy a férfi kikerekedett szemekkel nézi, amint egy két hüvelykes penge hatol át a torkán. Egy pillanatra minden elcsendesedett, csak az előtőrő vér bugyborékolása hallatszott, aztán éreztem, ahogy a forró testnedv végig folyik a kezemen.Mindez alig egy lélegzetvételnyi idő alatt zajlott le, utána pánikba estem, tudtam, ha a kalózok megtudják, a tengeri ragadozók közé dobnak, ezt pedig el akartam kerülni. Nem gondolkodtam, csak kiugrottam a kabin ablakán és úszni kezdtem arra, amerre a szárazföldet sejtettem...

[…]

Stormwind – az emberek fővárosa, megannyi kőből emelt épület, lakó házak és varázstornyok, ispotályok és kiképző barakkok. Hosszú éveket töltöttöem el itt, csavargóként. A túléléshez az élelmet másoktól szereztem, eszközöm egy elszegényedett zsoldos tőre volt. Megtanultam, hogyan olvadjak bele a sötétségbe, hogyan járjak nesztelenül és rejtőzzek ott, ahol mindenki más lehetetlennek vélte. Az éjszaka lett az otthonom, a sötétság mások számára a bizonytalanságot, számomra a biztonságot jelentette. Őseim otthona és történelme után kutattam és hosszú évek teltek el, mire rátaláltam a haza vezető útra. Karavánokhoz csatlakozva jutottam el Menethil kikötőjébe, ahol hajóra szálltam potya utaskén. Pár hét fáradtságos utazás után a talpam alatt érezhettem az ősi erdőket, ahol a népem él. Az egyetleh hivatást választottam, amihez értettem valamennyire: örző lettem, akik az erdőket figyelik és kiűzik az illetéktelen behatolókat, figyelmeztetik a népet a gonosz erők felbukkanásáról. Bár szeretem a népemet, mégis sok társamnak kellett kellemetlenségeket okozni, hogy fontosabb feladataim is legyenek, mint heteken keresztül egy kijelölt területet felügyelni. Lassan felkeltettem a figyelmét egy híres örzőnek, Maievnek.

[…]

A démon! Még mindig itt van, most már sietnem kell. Gyorsan ráugrok, átvágom a nyakát majd beugrok a fa árnyékába, hogy eggyé válljak a sötétséggel. Megvárom, amíg a lény kiszenved, majd elindulok, hogy jelentést tegyek Úrnőmnek. Hirtelen egy különös érzés kerít hatalmába. Az ellenkező irányba indulok el és néhány bokor mögött két holttestre bukkanok. Megmagyarázhatatlanul tör rám a biztos tudat, hogy az itt fekvő nő és férfi a szüleim. A szüleim, akik valamikor régen eldobtak maguktól és akiknek hányattatott fiatalkoromat köszönhetem. Ugyan nincs időm megadni nekik a végtisztességet, de egy gyors imát elmorlok lelkük üdvéért. Szomorúan hagyom el a helyet, hogy jelentsem Maievnek: Illidan itt járt és megszerezte Gul'dan koponyáját.

[…]

Maiev elméje megborult, belefáradt az üldözésbe és a sorozatos kudarcba. Illidan sokadik alkalommal lép meg előlünk és Maiev már túl messzire ment, szembe szállt népünk legnagyobb védelmezőjével, Furionnal és majdnem a kedvese vesztét okozta. Nem tudtam tovább mellette maradni, Illidan bebizonyította, hogy hűságes a kaldoreiekhez és megváltotta egykori bűneit. Csakhogy ezzel a névvel az én sorsom is megpecsételődött, nem élhettem nyugalomban Auberdineben. Kemény lépésre szántam el magam: eljátszottam a saját halálomat, hogy később új életet kezdhessek. Furion visszatért több ezer éves álmába, én pedig útra keltem, hogy eljussak Aldrassilba, ahol természetemhez hűen zsiványként kezdhettem „új” életet..

[…]

Sötét van. Itt ülök Cenarion Holdban és próbálok rájönni, hogy miért küzdök immár több, mint ezer éve. Láttam élő legendákat ketrecben, megtörve vagy holtan, harcoltam ezer éves sárkányok ellen, és pusztítottam el elementál urakat. Azt hiszem belefáradtam. Hold-bort iszok és lélekben a qiraji isten ellen harcra készülök, közben a fény és árnyék határán állókat figyelem. Különös, mintha mindannyian engem hívnának: élőholtak és trollok hívnak táncra és hatalmas rovarok sziszegnek a fényben járókra. Kiürítem a korsómat és megindulok a sötétség felé. Ma este táncra kelek az ellenséggel; lehet, hogy céltalan az életem, de ma éjszaka jól fogok multani!

Stormwind, bajban vagyunk...

Frosty wrote:

Böee.... Lassan ellepnek itt minket a Fényimádók... :P :)

... még az űből is ők jönnek...

Böee.... Lassan ellepnek itt minket a Fényimádók... :P :)

Böee.... Lassan ellepnek itt minket a Fényimádók... :P :)