Kedves olvasó!

A nemzetközi helyzet egyre fokozódik! Mi több lassan kritikus méreteket ölt! Én tudom, hogy az élet nem habos torta, de lassan már mozdulni is alig lehet a sok hordástól! Az áldóját! Ragnaros bal fülére mondom nem lesz jó vége ennek!
Éppen ezért irtó hadjáratba kezdtem. Már máskor is volt dolgom – hogy Onixya tojná le valamennyit – ezekkel a férgekkel, de a legutóbbi mély nyomott hagyott érzékeny lelkemben. Utam desolace kopár síkjára vezetett, ahol a béke fenntartása érdekében két kentaur klán írmagját is ki kellett irtanom… A szövetség helyi erőivel szövetkezve alaposan lóvá tettem őket –hehe! Bosszúságomat a hordával csak fokozta, hogy folyamatosan nehezíteni próbálták a munkámat. Először egy élőhalott tolvaj akart megkéselni hátulról, midőn egy karavánnal utaztam át a veszélyes vidéken. Szétdarabolt rothadt testét remélem azóta felették a dögevők. A következő, aki az utamba akadt egy ork sámán volt, épp démonokat ölt, ezért segítettem neki – vesztemre. A jól végzett munka gyümölcsét élveztem éppen, amikor egy ork démonidéző támadt rám… a sámán se volt rest, korábbi segítségem dacára gyógyító mágiájával támogatta a fajtársát. Alul is maradtam a küzdelemben. Mivel nem kívántam még eltávozni az örök vadászmezőkre így lelkem visszatért a testembe… addigra egy nagyobb csapat ork gyűlt már körém és éppen kivégezték Árnyszirmot. Mivel rajta már nem segíthettem próbáltam segíteni magamon és bebújtam egy kodó hasa alá… ellenségeim így nem is vettek észre egy jó darabig, mire pedig igen úgy megtetszett nekik találékonyságom, hogy jót nevetve odébb álltak. Hiába, a humor életeket ment!
A sok szürkeségből már elegem lett, így visszatértem Southshoreba, ahol megbíztak a Skarlát Monostor kipurgálásával. A fejpénz – négy fejet kellett beszednem – igen hívogató volt, egy csodás mívű baltát ígért nekem a megbízóm, ki maga is skarlátos volt egykor. Egy-két bátor és segítőkész klántárssal felvértezve hát át neki is vágtunk a hosszú útnak. Magában a Monostorban egyébként a legérdekesebbek a könyvek! Rengeteg érdekes és ritka könyvet hajtottak fel ezek a skarlátos emberek a szektájukba. Ha időm engedi még elmegyek oda olvasni egy kicsit…
A jól végzett munka gyümölcsét leszüretelendő indultam vissza Southshoreba. Ám a visszaút is igen bajos volt. A város környékén orkok garázdálkodtak, először úgy gondoltam hagyom futni a nyavalyásokat – ami sajnos nagy hiba volt – futottak is, míg meg nem jelent a harmadik társuk. Miután egyértelmű túlerőbe kerültek nyomban nekem rontott valamennyi. Hősies helytállásom ellenére is legyűrtek… ám midőn elhanyatló testem megadta magát az elkerülhetetlennek olyan nyáldömpinget zúdítottak a nyakamra, mely felkorbácsolta bosszúért kiáltó lelkem dühét. Nem is hagytam annyiban a dolgot. Bár a halál angyalával való találkozás korántsem volt kellemes… de visszatértem az élők sorába. Gyorsan bemutattam a fejeket a megbízómnál, magamhoz vettem új fegyverem és bosszúra szomjasan indultam vissza. A köpködőket ugyan nem találtam meg – kereket oldottak valamerre – de annál több más hordást vettet utamba a szerencse. A városhoz közeli falucska népét pusztították éppen. Mivel a figyelmeztetés ellenére sem hagyták abba az öldöklést kénytelen voltam vagy tizet leverni. Új fegyveremet így hordások vérében kereszteltem el Csontozónak… a kéttucat kifilézett nyomoronc után.
Ám nem csak az ölésben vagyok nagymester, de az építésben és a gyógyításban is. Theramore erősségében tizenöt szerencsétlen megmentéséért elnyertem a doktori címet – el ne felejtsek Stormwindben névváltoztatásért folyamodni a bírósághoz – így azóta a Dr. Kvantum megszólítás illet meg… vagy esetleg a Fantum doktor. Továbbá pályamunkám eredményeként – mely minden vagyonomat felemésztette – a Gnóm Mérnöki Tudományos Akadémia örökös tagjává választott, így végre megismerhettem a legújabb kutatásokat. Sajnos a további fejlődésemnek gátat szab, hogy igen magas az anyagköltség. De bízom Slayerin lovagi erényeiben – remélem van olyan jószívű, mint Kyrn – és küld nekem pár tonna mithrilt. A lehetőségek szinte korlátlanok, ha gnóm technológiáról van szó! Elsőnek a láthatatlanná tevő bizgenytűt – így neveztem el – készítettem el. További technikai újítások – gnóm kicsinyítő szerkezet, gnóm halálsugár, gnóm harcicsikre stb. – csak akkor vállnak lehetővé, ha a piszkos anyagiakra szert teszek. Kész tragédia, hogy ilyen földhözragadt dolgok gátolják a tudomány fejlődését! Sajnos a klánban kevés a mecénás hajlamú egyén – bár pár adakozó azért akad – de legalább nyitva áll előttük a fejlődés lehetősége. Ó! És elkészítettem a legújabb mechanikus kedvencemet… egy mókust. Bár nem túl okos jószág, de garantáltan hűséges. Azóta már Naoshige-nek is legyártottam egyet.
Idő közben a klán belső élete sem állt le. A legutóbbi gyűlésen Árnyszirom volt olyan merész, hogy jelölje magát tanácstagnak… a sok morgás ellenére – nem mindenki szerint jó, ha túl sok a gonosz a tanácsban – Rionnah kinevezte. Amikor legutóbb azt írtam, hogy Árny jöhetne szóba, de jobb, ha nem jön – remélem nem innen vette az ötletet – még nem tudtam, hogy jós képességeim is vannak. Árny arra hivatkozott, hogy ő is csak ugat, de nem harap… sőt! Mindenkinek segít. Na egyszer már segített nekem is… de ezt azért még be kell hajtsam rajta.
Egyébként nem értem, hogy minek Árnynak a kinevezés, hisz – állításuk szerint – ő és Kyrn egyek, akkor meg már eddig is tanácstag volt, hehe.
Persze lehet, hogy minden gonoszunk ilyen… csak a szája jár. Kyrnnek is lehet valóban arany szíve van. A legutóbb például küldött nekem egy citrint. Igaz cserébe fel akart bújtani, hogy lovagokat öljek… de majd küldök neki egy kivágott vadkanszívet. Azt olvastam, hogy annak a boszik mindig bedőlnek. Valami Hófehérnép és a hét kőfej, vagy mi volt a címe – tipikus lányregény – a főgonosz meg egy olyan boszi, mint Kyrn – csak a mi boszink szabó – aki kisker almaárus másodállásban.
Feltétlen öröm az ürömben, hogy Sunlight is bekerült a tanácsba – gyanúsan sok lesz már ott a hosszúfülűekből – igaz, ő közfelkiáltással és egyértelmű támogatással. Adtam is neki a titkos fegyveremből… biztos tudja majd használni ő is. Mert az a sok minden esemény között elfelejtettem megemlíteni, hogy bizony végre megvan a titkos fegyverem! Olyan titkos, hogy nem is árulom el senkinek! A hatása viszont grandiózus – vagy épp fordítva, mert végső soron lekicsinyít – amit Xalina és Árnyszirom is tanúsíthat. Mind a kettőjüknek bemutattam a működését – imádom, ahogy utána óbégatnak, hogy mi a fene volt ez, hehe – egy baráti párbaj keretében. Árny ugyan elvert – Xali persze nem – de nem sokon múlott a dolog, ami szégyen neki, dicsőség nekem. Azért azt el kell ismerjem, hogy elég jól forgatja – lányosan! – a pengét, persze csak egy lányhoz képest!
A találkozó után Slayerin egy barátjának, Baldinnak, a nagyot mondó, nagyivó törpének segítettünk. Valami rozsdás ócskavas után koslattunk, amivel leteríthetett egy yetit, mert a kőfejű asszonya azt akart éppen. Sajnos a fegyver a legkiállhatatlanabb törpe – Baldin bátyja – birtokában volt, aki csak akkor volt hajlandó odaadni, ha megszerezzük neki a lotyó gnőm szeretője kezét. Elképesztő, hogy hová nem süllyedt egy nőszemély volt az! Mindenkivel kikezdett – Csillag majdnem el is vált miatta Mancstól – és igen szemérmetlen volt. Na de a végére csak megoldódott minden. A lotyó hozzáment az undok törphöz, Baldin – kis segítséggel – elkapta a yetit, az asszony is előkerült és mindenki örült! A végén még étek is jutott az asztalra, de a tánc meg a versszavalás sem maradhatott el… Arra is fény derült, hogy Milho érzékeny szálakat táplál Slayerin irányában. Igaz a próbálkozás csődöt mondott, amihez Baldinnak is lehetett némi köze, mivel fényesen illusztrálta Milho szándékait. Talán a „Szeretném betolni a csillém a bányádba” nem a legnyerőbb szöveg egy hölgy szívének elnyerésére… Slayerin nem is értékelte. Persze Milho elég sokat ivott – biztos azért kért segítséget egy törptől – és az foghatta meg, hogy a lovaghölgyön nem volt nadrág! Hujujj! Ha olyan jó fenekem lenne, mint neki, egész nap a kezemen ülnék… de ez már egy másik történet!

Melangor!

Na nem ám sértésből írtam! Nekem nagyon tetszik az ötlet és köszönjük, hogy csináljátok! És persze, hogy el kezdeni valahol...

ui: mithril még mindig jöhet, mert még nem kaptam :wink:

"Soha ne szeress úgy semmit, hogy ne tudd végignézni a pusztulását..."
És lehet, hogy akkor mindidg kiegyensúlyozott leszel, de sosem leszel boldog...

ui: igazi epikus tröténetnek hnagzik :wink: én ott leszek... csak nem tudom még mikor.